Mindennapos

Vannak olyan folyamatok, amely akarva-akaratlanul megtörténik. Gyermekkorban , mikor a kiskamasz próbálgatja szárnyait, feszegeti a határokat,-sokszor a szülei idegein táncolva- annak a folyamatnak a része, amely felnőtt korban is sokszor visszaköszön. Elszakadni valamitől, valakitől, nem könnyű, sőt. A pici gyermek az alvós mackója nélkül éktelen ordításba kezd, hiányérzete van, nem érzi magát biztonságban. A kiskamasz, vagy éppen a nagykamasz ragaszkodik a szüleihez, de egyszerre akar velük és nélkülük élni. Ezek a folyamatok a felnőtté válás során magktól értetődnek. De mi a helyzet az önálló élet során? Szerelmek születnek, szerelmek múlnak el...van ami mélyeb, van ami felszínesebb nyomot hagyva maga után. Mindenki máshogy éli meg. Nehezen fogható fel, hogy az, aki eddig mellettünk volt, "szeretett" az most nincs ott. Nem halt meg (azt sem könnyű felfogni, de egyszerűbb) hanem önként, szabad akaratából elment. Elhagyott. El kell szakadjunk. Ez lehet a megoldás. Egy olyan kapcsolatban, legyen az magánéleti vagy munkahelyi, a részes felek, ha nem tudnak dűlőre juti, sokszor ez tűnik a legjobb megoldásnak. Mert az is, ha a felek nyugodt szívvel elmondhatják, hogy "igen, én mindent megpróbáltam" és mégsem működik. Nem magától nem működik, hanem úgy sem életképes, ha a felek belerokkannak. Ekkor a legjobb megoldás az, ha eltávolodunk egymástól, és megpróbáljuk külső szemlélőként megfejteni mi az ami nem működött, mi lehetett a hiba, és ha vannak még érzelmek, újra megpróbálni, vagy ha érzelmek nincsennek, akkor az új kapcsolatban az előző hibákból tanulni. Könnyű ezt leírni, nekem sem megy, de legalább sejtem, hogyan is kellene csinálni :)