Valamikor, valahol,megragadta figyelmemet az, hogy magányosak a nők. De miért csak a nők? Ezzel nem értek egyet, szerintem a férfiak ugyanolyan arányban magányosak, mint mi, nők, csak egészen máshogy élik meg. A nő, ha már egyedül kell lennie, sokszor magányosnak érzi magát. Én is sokszor vagyok egyedül,-a párom más városban él- de ha úgy is érzem magányos vagyok, igazság szerint mégsem vagyok az. Önmagamhoz képes nem. Van aki a magányt -legyen az férfi vagy nő- az egyedülléthez, az unalomhoz társítja. Mi is a magány? Mikor nincs akivel megosszuk örömünket, bánatunkat? Vagy amikor egyedül vagyunk? Miért akkor tör ránk a magány érzése, ha egyedül vagyunk és nem tudnk magunkkal mit kezdeni? Az unalom egyenlő a magánnyal?
Míg a férfiak könnyebben kimozdulnak, legyen szó sportról, vagy egyéb más szórakozási, kikapcsolódási lehetőségről addig a nők inkább sajnáltatlják magukat és arra hivatkoznak, hogy nincs ott az akivel mennének. Személyekhez kötik az élményeket, attól tartanak, hogy a "társ" megsértődik, megbántva érzi majd magát ha a nő nélküle ment el valahová, nézett meg valamit. Ez idő alatt a férfi vígan horgászik a barátaival, míg a nő otthon töpreng és aggódik, hogy menjen-e vagy ne menjen valahová. Majd végül a hosszas belső vívódás után úgy dönt otthon marad, s másnap panaszkodik, hoyg magányosan telt az estéje. 
Miért vagyunk társaságfüggők, és miért félünk az egyedülléttől, vagy éppen a magánytól? Félünk a saját gondolatainktól?