Mindennapos

Ahogy megjelennek az első napsugarak, a hőmérű higanyszála +10 fok fölé kúszik, a növények rügyet fakasztanak.....no, akkor a lányok is virágzásnak indulnak. Vannak konszolidált nagykabát-letevők, és vannak ők, akik miatt a hirtelen jött meleget évek óta "ribancriadóként" emlegetek.

Pici szoknya, (majdnem öv) pici felső, cici és köldök kint, hatalmas, légyszemekre hajazó napszemüveg, magassarkú szandál....és a bukdácsolás. Mert járni egyik sem tud, a szokyna nem ápol és nem eltakar, azok a lányok öltöznek fel így, akik még egy túlszabott melegítőben is szexisebbek lennének, mint így, önmaguktól levetkőzve. Vicces őket megfigyelni, de érdemes. Mindig csoportosan járnak, egymást dícsérik, és győzik meg arról, hogy a tigriscsíkos leggings passzol a pink holdjáró talpú szandállal, a műköröm (persze minimum 2 centis) az még mindig trend, a tavasz színe a fekete és hogy a 15 fok elég meleg ahhoz, hogy meztelen lábszárral járjunk az utcán. Szerintük teljesen normális, ha a nadrág/szoknya/ akármi egy-két számmal kisebb, mert az önbizalomnak jót tesz, az a mellékes tény, hogy vicces és szánalmas a kívülállónak, őket már cseppet sem zavarja.
Vannak alsóbbrendű csapatok, ők csak szeretnének olyanok lenni, mint a "menők", mindig a kisebb létszámú csoportosulás jellemző, alacsonyabb kategóriájú öltözékkel, míg a menők hátán csak úgy szikrázik a műkristályos Mayo vagy Keyo felirat, s a friss tavaszi szellő vígan birizgálja a rózsaszín pufimellény kapucniján a műszőrme szegélyt.

Minnél melegebb van, annál többen vannak, annál feltünőbbek, aztán mikor ténylegesen beköszönt a nyár, és a hőség leveteti a legszemérmesebbünkről is a vastag holmikat, a csupasz vállak és a meztelen lábak között eltűnnek ezek a lányok.

Néha úgy érzem, nem jó helyen vagyok, nem jó időben, és nem a megfelelő testben. Máskor, máshová kellett volna szülessek, ez itt csak egy tévedés. Ahogy telnek a napok, egyre feszültebb vagyok, nem teszik senki és semmi, érzem hogy az idegeim lassan negyed annyira sem engedelmeskednek mint bármikor eddig. Nyugodt és sokszor türelmes ember vagyok, számomra a türelem egy tanult dolog, vannak kérdések amiben viszont képtelen vagyok várni, rögtön máris, azonnal akarok választ, vagy döntést kapni.
Miért pont homok, és miért pont szél? A homok egy helyen viselhető könnyen el, a tengerparton, de én ott sem szeretem. Alattomos kis valami, észre sem veszed, de tele lesz vele mindened, hazahozol legalább egy marékkal minden egyes érintkezés során. Magaddal hurcolod, de nem is szándékosan, észrevétlenül tapad rád, kikezdi a bőröd, tönkreteszi a ruhád.
A szél többet rombol, mint épít, csoda munkákra, de iszonyat pusztításra is képes. Nincs egy eredete, mindig máshonnan fúj, és nincs tekintettel senkire és semmire. A szél elég erős ahhoz, hogy tönkretegyen sok-sok munkát, de képes arra, hoyg erejét valami művészi képződmény formálására használja. Nem lehet megzabolázni, nem lehet irányítani, csak eltűrni, hogy van.
A szél a homok jóbarátja. Könnyedén egymásba kapaszkodnak, a homok táncol a szél hátán, és segítségével eddig ismeretlen helyekre juthat el. Bizonyosan valamely homokszemcse sírta ki magának a szélnél, hogy egyszer eljusson Pekingbe, és lám, eljutott. Függetlenül attól, hogy Pekingben szeretettel, vagy sem, várták-e.

Van egy dal, aminek az a címe, hogy 'Homok a szélben'...ha jól tudom a szövegúgy folytatódik, hogy "úgy érzem az vagyok"...néha én is így érzek...most egy elemi hurrikán ereje tombol bennem, ami nem kérdezi a homokot, csak rángantja magával...aztán epdig a homok vagyok, amit rángatnak, aki elveszítette a gyeplőt sé csak várja sorsát, hová teszik le.

Előttem a laptop, jobbra egy kupac csokis muffin, a kezemnél egy bögre forró almás-naracsos fehér tea, elmélyülten próbálok a feladatomra koncentrálni, de egyre több emlék szakítja félbe a gondolatmenetemet. Inkább leírom őket, mintsem az egész napomat nosztalgiával töltsem. Valamelyik este az autóban elkaptam egy zeneszámot, '95 környékén lehetett nagy divat, a bátyám a nagyfiú én meg a csúf és nyűgös kishúg. Vidéki nyaralóhely, faházzal, nagy kerttel, pingpongasztallal az udvarban. Azt hiszem ez az év volt az utolsók egyike, mikor még púp voltam a nagyfiú hátán. Később, én voltam a csodaszép kishúg, már becézve, oltalmazva, gondosan prezentálva a testvéri viszonyt minden egyes baráti összejövetel alkalmával. Aztán a huszas éveinkbe léptünk, és jött egy lány, aki pont úgy nézett ki mint én, és a barátnő lett. Nem szerette, hogy a szerelme a testvérével beszéli meg a dolgait, egyáltalán hogy jó a viszony, neki se kutyája se macskája, csak egy alkoholista apa, egy heroinos testvér és egy elnyomott nevelőanya amit fel tudott mutatni. Nem szerette a családot, a nagy, hangos összejöveteleket, az öszedugott fejekkel megbeszélt "titkokat". Lassú, de alapos munkával elszakította egymástól a szülőt-gyereket-testvért, majd mint aki jól végezte dolgát eltűnt. Csak a lerombolt kapcsolatok maradtak, a félreértések, a tévképzetek, semmi más, csak a fájó csönd.
Volt egy röpke átmeneti időszak, ami javulást mutatott, de az élet, a folyamatos elégedtlenség és meg nem értettség érzése újabb mély árkokat húzott közénk. Neki én vagyok az érthetetlen nagyvárosi öntudatos nő, ő meg a szegény, elnyomott nagytestvér. Nem tudom mit tehetnék, túl nagy a szakadék, és egyre nagyobb ellenállást érzek az irányából. Utoljára akkor volt nagy és háborítatlan az összhang, mikor ezt a számot hallgatva kártyáztunk az üdülőben.

Néha jó a csend, mikor selyemlepelként borul rád, ápol és eltakar...mikor simogatja a bőröd, mikor nem teher, hanem maga a vágyott plusz. De ha erőltettett, 'csak azért se' típusú, mintha ólmot öntenének a fejemre. Mikor nem tudok tőle mozdulni, mert korlátoz, mikor már annyit sem vagyok képes kinyögni, hogy cseszd meg. Fojtogat és elkeserít, nem tudok szabadulni, mázsányi ólom köpenyként borít be és sérti fel a bőröm. Egyre mélyebbek a sebek, ha nem vetem le a köpenyt, tudom, elfertőződik a seb, ami oly nehezen gyógyul. Érzem ahogy a meleg vér a felsebzett homlokomról az arcom felé csorog, letörölném, de csak szétkenem. Egyre maszatosabb az arcom, sajog a váll, remeg a láb, a súly egyre nehezebb. Érzem, hogy fáradok.

Rossz a halál? Ahány ember, annyi féle... ha valaki hosszasan betegeskedik, sokszor nevezik "megváltónak" ha fiatalt érint akkor "igazságtalannak". Ha én lennék maga a halál nem tudnék mit kezdeni ennyi jelzővel, hogy lehetnék egyszerre kegyes és igazságtalan? Írtam az egyik hozzászólásomban, hogy hiszem és vallom, hogy a halál sem ok nélküli, az egy olyan dolog, ami születésünk pillanatában benne van a "pakliban". Nem tudhatjuk kinek mi az amikor itt a földi lét vége...mindenkinek megvan a maga feladata. Vannak, akik a saját életüket kell beteljesítsék, vannak akik más életét kell hogy helyes mederbe tereljék. Az élet nem csak öncélú lehet. Fiatalok halnak meg hétvégente, pici babák születnek menthetetlen megbetegesédekkel, vannak magzatok akik már az anyaméhben teljesítik be a sorsukat.
Mindenki megtorpan egy pillanatra, mikor halálhírről hall, és a legrosszabb természettel megáldott személyt is pátosz lengi körül, még midig tartja magát az, hogy halottról jót, vagy semmit. Azért mert valaki meghal, nem lesz jószándékű és nagylelkű, ha világ életében terrorizálta a családját, kihasználta a barátait....számomra érthetetlen ez az eljárás....mint ahogy az is, hogy valaki a bűnbakot keresi egy haláleset kapcsán. Attól, mert valakit elütöttek, az elkövető hiába kap 40 év büntetést, nem fogja visszaadni azt, akitől -valószinűleg véletlenül- az életét elvette. Nem feltétlenül a teljes megtorlás a megfelelő büntetés, a legtöbb emberben ott bujkál a lelkiismeret, ami sokszor okoz álmatlan éjszakákat, tönkretéve ezzel a nappalokat. Nem tudhatjuk mi megy végbe egy szerencstélen baleset okozójának a fejében. Mint ahogy azt sem tudhatjuk miért halt meg valaki 12 évesen, vagy akár fiatalabban is, miközben azt mondjuk, élhetett volna még. Mindennek oka van. A halálnak is...nevezhetjük kegyetlennek, kegyesnek, igazságtalannak vagy igazságosnak. Minden nézőpont kérdése.

"A stílus az egyetlen olyan igazi luxus, amit bárki megengedhet magának, függetlenül attól, hogy mennyi pénze van. Ez olyan dolog, ami velünk született, de tanulható, feltéve, ha megvan hozzá az emberben a kellő intelligencia... " mondta Giorgio Armani, és ezzel abszolút egyetértek. Vannak dolgok, amik bennünk van, csak felszínre kell hozzuk őket, van akik felvesznek "attitűdöket" és mégsem az igazi a hatás. Azt szoktam mondani, hogy a pénzhez nem mindig adnak észt és érzéket, láttam már ízléstelen milliomost és lehengerlő stílussal megáldott középosztálybeli nőt is.
Magammal én abszolút elégedett vagyok, a visszajelzéseim azt merészelik sugallni, hogy rendben vagyok, "egyben", minden a helyén van. A stílus sok mindenből áll....ha a külsőségekkel kezdjük, ide tartozik a frizura, a smink, a ruházat, a színek összhangja, az illat és a látvány egybecsengése, de a beszéd, a választékosság és a műveltség is. Fennköltnek szeretnénk sokan látszani, de a látszat nem elég. A stílus belőlünk jön, mi magunk vagyunk, ami sokszor változhat, élettérrel, korral, társsal párhuzamosan. A stílus, mondják örök....de mitől lenne az? Minden módosul, mindent befolyásol valami...ahogy minket is.

Számomra nehezen felfogható miért akar valaki többenk látszani, merészeli azt hinni, hogy egy kőtől ő stílusos lesz? vagy akár kettőtől? A gyémánt szép, és nemes dolog, de azt viselni tudni kell, hordani nem elég. Mint ahogy egy desginer ruha is megköveteli a tulajdonosától, hogy eggyé váljon a textillel, a cipő az úgy simunljon a lábfejre, hogy az ott természetesnek, és ne erőltetettnek hasson.

Kislányként a fejünkbe verik, hogy fekete melltartót ne vegyünk fehér blúz alá mert az olyan "olcsó", de ha példaként elővesszük napjaink kultsorozatát, a Sex and the Cityt, ott Patricia Field tökéletes érzékkel párosítja a sokszor tiltott dolgokat, olyannyira, hogy Carrie Bradshaw egy stílusikonná vált. Miért is? Mert úgy viselte a ruhadarabokat, hogy az összhang egy audio koncertet adott, amitől elvarázsolódtunk, és elhittük, hogy lehet kockásat csíkossal hordani -miközben a szívünk mélyén ott csengett édesanyánk intelme- és bátrabban próbálkoztunk a ruhadarabok összeillesztésével.

Hiába lóg a gardróbban négy Chanel kiskosztum, vagy egy tucat Marc Jacobs ruha, ha nem töltjük meg a ruhákat élettel a viselésük során, hiába van tengernyi Tiffany ékszerünk vagy Henry Winston fülbevalónk, ha nincs meg az a plusz, amitől a kő fénye tüzesen csillog. Vágyhatunk ékszerekre, hatalmasokra, csillogókra, sok-sok karátos drágakövekre, ha azokat nem tudjuk viselni, ha azok nem válnak a részünkké, csupán díszes homlokzatot képeznek, olyat, amilyenekké szeretnénk válni, de képtelenek vagyunk rá, hiába minden erőfeszítés. Pont ez a kulcs, az erőltetett dolgok mindig disszonanciát szülnek, kétségbeesettnek és túlzónak látszanak.

Amikor valakire "rászakad" a jólét, elfelejti, hogy a kevesebb sokszor több. Azt hiszem ez a kulcsa a stílusosságnak, hogy a sok kevés legyen egy egész.

Helyszín: Fővám tér, ma reggel 7:30kor. Elég sokan vannak, szokatlan is volt, hogy az eddig megszokott szinte üres szombat reggel helyett ma legalább 15-en léptek a lábamra. Hatalmas osztrák busz a bejáratnál, rögtön át is futott az agyamon, hogy "basszus én hozzátok jártok ugyan minek jöttöj ti ide", de aztán tovább is szövöm a gondolatmenetemet, miszerint nem sok újat tudunk mutatni a bécsieknek. Miért is? Ugyanazok az épületek, ugyanaz a rendszer, ott piros a villamos itt sárga. Ott EURban fizetnek, itt HUFban, ott tisztességesek az emberek, itt mindenkit át akarnak vágni aki nem ért magyarul. Eszembe jutott a kiegyezés. A fenének voltunk ilyen hú de nemzeti öntudatosak? Milyen békésen éldegélhetnénk a mai napig a kétnyelvű államunkban, gazdagságban, békében, anélkül hogy a világháború rossz döntéseit meghoztuk volna? Fel kell ébredjek, máris hallom a csilingelő órát a piac épületében, úristen, máris nyolc óra, rohannom kell.....a kutya egyedül van. Végigsétálok az egyik oldalon, felmérem a lehetőségeket, az árukat, megeresztem a kötelező mosolyokat, köszönéseket, és beszerzem ami éppen szimpatikus. A zöldségekkel kapcsolatban vannak bejáratott helyeim, ismernek már, nem furcsállom ha bókolnak (ha a hentes megdícséri a mosolyomat, biztosan kevesebbet mér- van, aki csak somolyog az orra alatt és enged az árból) itt soha nem fukarkodtak. Mindig többet mutatott a mérleg mint amennyit kifizetettek velem, kedvesek aranyosak, jó velük megbeszélni, kettes e a tojás vagy hármas, ki hozta és honnan...néha úgy érzem magam mint akkor, mikor még nem is emlékezhetek, mikor is a pult alól adták a jobb, a szebb árut.
Nem a piac a megfelelő hely az álmodozásra, fényképezőgépes vágott szemű mini emberkék rohannak és kiabálnak érthetelen nyelven, egy idősebb francia házaspár békésen sétálgat, mintha csak a Szajna parton lennének, nem értek mire fel ez a nagy rohanás....és jön is a kedvencem, a trolikocsis tolakodó nyugdíjas néni. Nagyon aranyosak, kedvesek, nagyon tudnak mosolyogni, de az a fajta aki szemrebbenés nélkül végighúzza a lábadon a kiskocsiját (troli) és eléd áll a sorban (ahol persze legalább 20 perce állsz) és úgy tesz mintha nem látna.

Vannak érdekes emberek, néha belebotlok egy-egy hajléktalanba, de nem adnám fel ezt a furcsa szokásomat, hogy korán kelek szombat reggel, hallgatom a kofasrácok kurjongatását -egyik fütyül, másik énekel, a harmadik a tegnapi meccs eredményeit kérdezi- és a tömeg zaját.

Mikor villamoson, vagy buszon ülök, meg szoktam figyelni az emberek arcát, elgondolkozom rajtuk. Sorra veszem az utastársakat, az öreg nénit a ráncos kézfejével és a gyűrött szatyrával, vajon hova megy? Elképzelem, hogy a piacra igyekszik a legolcsóbb húsért és zöldségért, vagy arra gondolok, hogy csokoládé lapul a kopott több tízéves retikülben, amit az unokáknak visz. Lakása a 60-as években épült, tele van régi, öregszagú bútorokkal, a férjéről és családjáról készült megsárgult fotókkal...hogy ne legyen magányos a foteljét egy cicával osztja meg mióta a férje meghalt. Az a fiatal lány a busz elejében a festett fekete hajával és körmeivel szinte húsba maróan szorítja a pasija kezét, ő vajon mire gondol? Honnan jön és hová tart? Nyomasztják vajon az iskolai gondok, vagy az első alkalmon töri a fejét -ami a barátai szerint aktuális lenne, ő azonban nincs még kész erre a lépésre- vagy éppen az ellógott utolsó óra ajándékának örül? Jómódú szülők egyszem elkényeztetett gyereke, akinek a szobafala tele van éppen divatos fiatal fiúegyüttesek posztereivel, asztalán a legújabb számítógép, amin az msn soha nincs kikapcsolva.
Az ötvenes nő mély szarkalábakkal az ablak mellett az ódivatú műszörme kabátjában nagyokat nyel, szemeit néha hosszasan csukva tartja, eszébe jut a férje, és a legutóbbi veszekedésük, látszólag rendben van az élete, de a ráncai elárulják, nincs könnyű sorsa. A munkahelye van a környéken, valahol rákoson egy panelban lakik, cigarettaszagú zsebkendője nem kocadohányosságáról árulkodik, minden este a vacsora után jólesően pöfékelik a férjével a kék szofit, mindketten az ifjúságukon merengve. Türlemetlenül topog a huszas évei közepén járó srác az ajtó előtt, igyekszik, nagyon késésben van, hiába a nagy hideg, a homlokán verejték gördül...vállán a világ sorsa, ha elkésik a ZHról, kidobja a professzor, hogyan mondja el vidéki szüleinek, hogy a tegnap esti buli miatt bukott ki az egyetemről? Vastag vörös sálja hanyagul a kabátjára dobva, kibolyhosodott szövetkabátja látott már szebb napokat is, de már csak egy vizsga, és utána már az államvizsgára lehet készülni. A szemét becsukja, elképzeli hogyan veszi át a diplomáját, szülei büszkén feszítenek egyetlen ünneplőjükben arra gondolva, igen, megérte az áldozat, a fiú diplomás lett.
Elképzelem magam kívülről, hosszú szőke hajam nyomot hagy a fekete kabátomon, napszemüveg takarja a szemem, szám sarkában kis mosoly. Szorongatom a táskámat, lábam nem ér a földre, vajon engem milyennek látnak? Vidámnak? Szomorúnak? Látszik rajtam, hogy fáj a szívem, minden dobbanás mintha egy atombomba robbanna a mellkasomban, feszül a vérem, dagadnak az ereim, lüktet a fejem... Látszik, hogy menekülök, vidéki szülők egyszem kislánya messzire kerülve kivetkőzik önmagából?

Sok minden történt ma, jó is, rossz is...érdekesek és unalmasak egyaránt. Kaptam leveleket, negatívat-rombolót, pozitívat-építőt. Mind-mind jó valamire....sok minden megfordult ma a fejemben, talán elsőre az, hogy miért ítélünk elsőre, és ha ítélünk is, mi alapján? Kinézet? Vélemény? Személyes találkozás esetén szóba jöhet még az aktuális ruházat, az illat, az összkép. Én itt nem szoktam önmagamról készített fotókkal "dobálózni", elkerülve a sztereotipizálást...amit leírok, és ahogyan leírom, sokakban formál véleményt a személyemmel kapcsolatban. Ezzel senki nincs egyedül, én is gondolok amit gondolok, ez így van rendjén, az lenne furcsa, ha nem jutna eszünkbe semmi. Minden benyomás gondolatokat szül, egyesekben indulatot, másokban örörmöt.

Jut eszembe, ma éppen "szerelmet" vallottam itt valakinek. És még valakinek, akihez eddig nem jutott el a vallomás. Szívből jött és hirtelen volt, azt hiszem ez volt az egésznek a titka, hogy váratlan volt és nem gondoltam át ezerszer.

Benyomás. Mi is az? Az első találkozás, vagy a virtuális térben az első komment? Netalán privát üzenet, esetleg a nyilvánosan lefolytatott első beszélgetés? Mi határozza meg azt, mit gondolunk a másikról, egyáltalán ha gondolunk róla valamit? Sokan itt az oldalon mániákusan megnézik egy-egy hozzászólás kapcsán az adott felhasználó adatlapján, sokszor nehezményezve azt, hogy nincs fent az illetőről arckép, mintha az egy félig-meddig anoním fórumon bármit is változtatna. Az adatlap egy lehetőség arra, hogy láttassuk magunkat valamilyennek, ami előfordulhat, hogy köszönőviszonyban sincs a valós személyiségünkkel, csupán szeretnénk azok lenni, aminek látszunk. Vannak naplók is, amik akár egy forgatókönyvnek, vagy egy fiatal lány ábrándjainak is beillenének, a mindennapokról írt csacskaságok kimerülnek a ruhák, a cipők, és az imádott férfi háromszögében.
Mások keserű fájdalommal írnak arról, milyen küzdelemmel telnek a napjaik, legyen szó a sorok között gyermekáldásról, anyagi nehézségről, házassági válságról. Mindegyik mögött megbújuk egy sors, egy élet, egy történet. Vannak mesébe illők, vannak elgondolkodtatók és vannak elkeserítők? Míg egyesek szebbnek-többenk akarnak látszani, mások élvezik a szerepeket, hogy megbontránkoztathatnak. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy vannak olyan buta lányok, akik elhsizik, hogy arról szól az élet, amit leírnak. remélem, hogy csak vicc...mert komoly egyszerűen nem lehet.

Én is felszínesnek tűnök sokszor - tudom - szándékosan... vannak események, amiket csak felületesen érintenek, dolgok, amik nem mozgatnak meg...csak elsiklok mellettük, felettük.

Néha komoly vagyok, néha szeleburdi, személyiségem eme vidám kettőssége teszi lehetővé, hogy ne éljem meg unalmasan a napjaimat, és hogy a barátaim se mondják, azt, hogy az agyukra megyek. Velem móka és kacagás az élet:DWhat are you here for today?

Minden ember más, ezt első körben szeretném leszögezni, azonban vannak olyan gondolatok, melyek egy-egy nagyobb csoportra illenek. Tegnap este azon gondolkoztam, hogy mitől jó nő a nő, mitől értékes az ember, és alapvetően mitől leszünk harmóniűban?
A legtöbb nő meg van győződve arról, hogy a szép nő vékony, pedig ha megkérdezne 1-2-3 férfit, nem mondaná azt, hogy a kifutón látható botsáska nőkért lenne oda...sokkal inkább, az ízléses, kerekded, nőies formák mozgatják meg a fantáziájukat. Mégis mekkora üzlet, mennyi pénz van abban, hogy minnél vékonyabbat csináljanak a nőkből, az agyonretusált képek azt sugallják, csak akkor vagy szép, ha 60-as a derekad. Könnyen elérhetők - annál magasabb áron- a fogyasztóporok, amik valószinűleg semmi hatást nem fognak kifejteni, hacsak nem hashajtóval vannak dúsítva, és ez súlycsökkenéshez vezet. Tele vannak az újságok mindenféle csodaszerekkel, tablettákkal, gépekkel, amivel elég alig megmozdulni és minden sikerülni fog. Ez a verseny nem áll meg a súly kérdéskörénél, érvényes a párkapcsolatok terén is. Mindig mindenki versenyez, az idősebb a fiatallal, a vékony a nőiesebbel, a kövér a vékonnyal. Senki nem elégedett azzal, amit reggelente e tükörben lát (pedig annak is oka van, hoyg azt lát, amit) mindenen változtatni akar, és eszébe nem jut megkeresni önmagában azt, ami az érték. A plázacicák tonnányi sminkkel és plasztikai sebészettel próbálnak meg még "szebbek" lenni, közben hangosan sajnálkoznak, hogy az eszüket senki nem veszi észre. Persze hogy nem, mert a a lufimellek és a vakolat tökéletesen elvonják róla a figyelmet. A kövér lányok lesznek az igazán jó fejek, a vidámak, a pozitív személyiségek, ezzel vonva el a figyelmet a testükről. Az átlagos lány pedig rendszeresen abba a hibába esik, hogy mindent magára húz, amiből -jobb esetben csak egy valami- kilóg, amitől olcsónak látszik.....
Minden nőn van valami, amitől egy férfi fantáziája beindul, azonban a folyamat elakad a testi vonzalomnál, a tiszta szexuális kapcsolatnál, ha a nő nincs önmaga értékeivel tisztában, ha nem úgy néz a tükörbe, hogy mosolyog önmagára, ha nem elégedett azzal, amit lát. Az elégedettlenség önmagunkkal lassú méreg, minden cseppje mérgezi a saját lelkünkön kívül a párunk lelkét is, ha nap mint nap mást nem hall, csak hogy kövér vagyok, narancsbőrös a fenekem, ráncos az arcom...míg az első időkben megpróbál pozitív visszajelzést adva megerősíteni minket abban, hogy neki mi vagyunk a legszebbek, nekünk ez nem elég. Folyamatosan nyavajgunk, nem vagyunk elégedettek, azonban a változtatáshoz, hogy a testünk a lelkünkkel harmóniában legyen már lusták vagyunk, könnyebb sajnálkozni és utálkozni, aztán már hiába csodálkozunk, ha elhagynak minket egy másikért, aki lehet, hogy nem vékonyabb, szebb, okosabb, csak inkább elégedett önmagával, és két pozitív kisugárzású lélek többre képes, mint egy negatív és egy pozitív pólusú. Miért vagyunk elégedetlenek, és miért vagyunk lusták? Könnyebb nem tenni és sajnálni a nem megtettet, mint azzal a tudattal lefeküdni, hogy ma mindent megtettem azért, hogy önmagamnak én legyek a legszebb....?
Számomra a legnagyobb elismerés, amit egy barát (akár férfi, akár nő az illető) mondhat, hogy "egyben vagy". Ettől még inkább egyben szoktam magam érezni.

Második napja tart, nem tudok mellette elmenni. A tegnap esti híradóban látva a "közvetítést" a BKV dolgozókról az egyébként alacsony vérnyomásom az egekbe szökött. Csocsó, szendvics, miegymás?

Sztrájkoljon, mert rossz a busz állapotra, mert nem kielégítő a szolgáltatás színvonala, mert piszkosak a járművek. de fizetésemelésért? Könyörgöm, melyik átlag dolgozó sztrájkol a fizetése emelésért? Azt ki kell érdemelni, meg kell érte dolgozni.....nem?!

Teljesen egyetértek a sztárjkkal, aztán meg egyáltalán nem. Értem én, hogy nem indul el a busszal, mert siralmas az állapota. Nem értem meg, neki mitől járna több, mint másnak. Az étkezési jegyek megadóztatásával rengeteg munkavállaló kellett búcsút mondjon a cafeteria-ellátásnak. Mégsem megy az utcára, és mégsem lehetetleníti el a többi embert azzal, hogy nem tud eljutni iskolába, orvoshoz, mmunkába, ahonnan, ha már van indok, nem is olyan nehéz kirúgni a munkavállalót. Nem kérem a szomszéd tehene is dögöljön meg, de az enyémet ok nélkül nem kellene leölni, nem jól látom?

Ma 2 helyre is oda kellene érjek időben. Nem tudom, induljak-e el 2 órával korábban és gyalogoljam le az 5 kmes távot, vagy fagyjak meg a megállóban mert nem tudom, a BKV honlapja szerint közledekő járat tényleg közlekedik-e. Besz@rás, miket meg lehet csinálni. Egyrész kifizetteteik a viccesen-szomorúan pofátlan összegbe kerülő bérletet (talán akkor nem ér atrocitás az ellenőrzés során-de ez sem biztos) AMIBŐL NEM TUDOM MIRE KÖLTENEK, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy az utasok csupán 10%-a veszi meg az utazásra jogosító igazolványt, tehát a járművek siralmas állapotban vannak, a sofőrök állandó jelleggel sztrájkolnak, a közlekedés meg minden, csak nem kiszámítható. Hova lett a pénz? E.vitte el? Az évi 30 mrd-os veszteségből a management talán 500 milliót mondhat magáénak -ilyen olyan ügyletekre hivatkozva- de a többi? Ebből az 500 millióból lehetett volna jó pár buszt venni, megoldani az egyéként is zavaros egyenruha kérdést stb. Nem adok további ötletet, nem vagyok BKV tanácsadó. Csak egy utas vagyok, aki kifizeti a szolgáltatást (előre, bizalommal, hogy lesz holnap is BKV) és mégsem azt kapja, amiért fizetett.

Gyakran mondják emberekre, hogy szerencsés. De mitől szerencse a szerencse? A szerencse lehet esemény, érzés egyaránt. Szerencse, mikor kihúzzák a számainkat a lottón, és szerencsésnek érezzük magunkat, amikor olyan történik velünk, amit elképzeltünk magunknak. Dobálózunk ezzel a szóval, sokszor indokolatlanul is. Mondják –szerencsés, mert talált munkahelyet, szerencsés, mert van párja,és szerencsés lehet az is, aki túlélt egy műtétet. Vajon az élet minden területén lehet ezt a szót használni? Mindegyik esetre tökéletesen illik az, hogy szerencsés? Nem jut eszünkbe, hogy vannak dolgok, amik nem szerencse vagy szerencsétlenség dolga hanem az, ami megesett velünk –vagy éppen mással- történések sorozata, eredménye? Ha például van egy álláshirdetés, amire jelentkezünk, és jól szerepelünk az interjún is, majd megkapjuk az állást, mitől lenne szerencse kérdése? Megtettünk mindent, ami elvárható volt. tehát pályáztunk, megjelentünk az interjún, amire felkészültünk, szóval mi lenne ebben a szerencse? Az lenne a szerencsétlen aki meg sem pályázza, csak otthon ülve várja, hogy esdekeljenek neki, menjen oda dolgozni? Ahhoz, hogy valaki megkeressenek egy ajánlattal tenni is kell….nem elég a szerencsére várni, ha teljesítünk, akkor meglesz ez a lehetőségünk is, vagyis nem a szerencséért dolgozunk, teszünk, hanem a lehetőségért. Vagy vegyünk egy másik példát: valakit eltart a pasija/nője. Azért szerencsés, mert van mellette valaki, aki hisz benne annyira, hogy anyagi áldozatot hozzon érte? Vagy azért szerencsés, mert olyan embert választott maga mellé, aki meg is hozza ezt az áldozatot? Akinek nem ilyen a párja, az már szerencsétlen?
Sokan mondják a másikra, hogy te szerencsés vagy mert…és itt jöhet az ezernyi példa: a városban élsz, olyan a pasid/nőd amilyen, neked diplomád van, jó a munkahelyed…és ezek az emberek úgy csinálnak, mintha születésünkkor a nevünk kalapokba került volna: egy kalap a lakhelyért (sorsoljuk ki, ki hol éljen) egy kalap az iskolai végzettségért, egy kalap a párválasztásért, és még sorolhatnám. Ehelyett ott van a sokak számára ismeretlen fogalom, a szabad akarat, a választás lehetősége. Úgy csinálnak, mintha minden muszáj lenne, pedig nem az. Egy szabad országban élünk, mindenki eldöntheti, hol akar élni, mit akar tanulni, kivel akar élni, hány gyereket akar……számtalan dologban dönthetünk. Miért akarjuk másra kenni, ha nekünk nem volt vér a pucánkban és nem választottunk, hanem csak beletörődtünk, és felvettük a mártírszerepet, és mindenkitől sajnáljuk, akinek jobb….? Szerintem nem a szerencse dolga az életben. Mindent a döntéseink és a tetteink határoznak meg. Felesleges a szerencsére fogni, mert aki ezzel a szóval dobálózik, az nem tudatosan éli az életét, hanem mindent a felsőbb hatalomra bíz, de akkor sajnos nincs, ahová panaszra menjen. Mehet, de nem lesz aki meghallgatja.

Valamelyik nap azon gondolkoztam, vajon én alkalmas vagyok-e szeretőnek. Természetemből és temperamentumomból kiindulva, a válasz, nem. Képtelen vagyok vérni, főleg türelemmel, ez valahogy nagyon nem én vagyok. Ha az ember szerető, akkor viszont várnia kell....a másikra, a találkozásokra. A talákozások rendszerességét nem a férfi szabja meg, hanem a másik nő, akitől függ a férfi, a férfitől viszont te függsz. Kell ez neked? Nekem nem. Ha elmond egy találkozót, még csak nem is hisztizhetsz...keres mást. Ha szerelmes vagy, nem bánod, vársz. De nem az idő a legdrágább kincs? Abból soha nem elég...ugye? Lehetsz szexistennő, főzhetsz istenien, lehet iszonyt csábos, nem te vagy az első. Csak a második. Nekem ez nem kell....soha nem is kellett. Mindannyian mások vagyunk, de vajon aki szeretői státusba kerül, évgiiggondolja miről is szól ez? Nem az ajándék percekről, hanem azon keserű pillanatokról, mikor várod, hogy jöjjön, de nem érkezik meg, amikor itt van a karácsony, de nem vehetsz neki ajándékot, mert nem viheti haza, azokról a napokról mikor minden arról szól, hogy hamarosan megérkezik. Észre sem veszed, az életed teljesen átalakul, minde arról szól, hogy elérhető legyél. Te független, szabad vagy, ő azonban elköteleződött, egy hamis ember, aki képtelen magát az ígéretéhez tartani, aki 2 embert csap be. Becsapja a felelségét, mert hazudik, hogy az irodában van, hogy üzleti partnerrel megy vacsorázni, és becsap téged is, mert azt hazudja téged szeret.
Sokan azt mondják, hogy nem fognak beleszeretni a szeretőjükbe, de ez nagyon ritkán sikerül. Van két, nem is kettő, három ember, amiből van egy páros, és van egy egyedülálló. Ketten egy ellen. Megéri?

....mióta megvan Rozi (aki 2,5 kilóval kezdte nálam a pályafutását cca.1 hónapja, most már 10 kilót nyom) azóta kicsit máshogy kell nézzem a világot. Eddig jöttem-mentem, amerre láttam, nem számított semmi, most már oda kell figyeljek Rá is, mert ez az ország, nem a kutyabrátok földje. Hiába tiszta a kutya, jól nevelt (hallgat a parancszavakra, mint: hozzám, ül, marad) és még csak nem is ugat....nem mehet be szinte sehová. Félnek tőle, mint a tűztől...de nem tudom felfogni miért. Hétvégén Kecskeméten voltam, s nagy meglepetésemre, a lajosmizset Tanyacsárda (www.tanyacsarda.hu) igazán kellemes meglepetéssel szolgált. Nem nézte ki Rozit, a pincérek igazán rugalmasan kezelték a nem létező helyzetet.

a Tanyacsárda

Hogyan tudják megoldani, elfogadni, tőlünk alig 300 kilométerre a kutyás létet? Ott miért mehet be a ruhaboltba, étterembe, cukrászdába? A sajnálatos hazai helyzet miatt, attól tartok, a kutya többet kirándul majd külföldön, mint itthon. Mert nem látják szívesen. 

A hazai szállodák 20 eurót kérnek egy egy "kutyaéjszakáért", mígy külföldön 10-ből 9 szálláshelyen fele ennyiért egy szó nélkül, sőt barátságosan fogadják a négylábút. Semmivel nem mocskosabb egy lakásban tartott kutya, mint egy akármilyen, kevésbé igényes ember, a hajléktalanokról nem is beszélve.

Alapvetően már azt is nevetségesnek tartom, hogy külön vonaljegyet, vagy bérletet kell neki váltsak, ugyanannyiért, mint én is utazom. Miért is???

Hogy vannak a kutya kérdéssel? Felejtsem el, hogy társként néznek majd egyszer a kutyára, vagy fogadjam el, hogy a keleti mentalitásban a kutya csak egy négylábú ugató házörző....????

...megint eltelt egy,és megint itt van egy új. Örökös körforgás, ami az unalom miatt kezd az agyamra menni. Egyre több mindent olvasok, egyre többet "tudok",  közben meg amit tudok, az a nagy semmi. Sebaj.

Nem vagyok lehangolt, csak rettenet rosszul aludtam. Volt az álmomban minden, emberölés, betegség, vihar, romlott kaja, fertőző csecsemőosztály (WTF???) és úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Próbálok észhez térni, és lasan összesezdni magam. VOlna néhány dolog, a nap fénypontja meg az esti show felvétele lesz....kíváncsi vagyok, közben meg nem is érdekel. Ez az a kettősség, ami alapvetően jellemzi a mindennapjaimat. Várom is, de nem is. Kíváncsi vagyok, de egyáltalán nem érdekel. Nem jó semmi sem. Végre itt a tél, eshetne a hó...de azt hiszem ez már így marad. Én, az örök elégedetlen szemben a világgal.

Tegnap este megnéztem a Keresztapa trilógia 2.részét. Tegnapelőtt az elsőt, lehet ezért voltak rémálmaim, bár maga a film nagyon tetszett, kicsit nyersnek tűnt, de nem annyira mint a Casino c. filmben. Nem is értem miért a filmekről beszéltem, megnéztem, ez a lényeg, jó volt, és a beleásta magát a tudatalattimba is.... innen a rémálmok.....

Sötét van kint, sötét van bent, hideg kint, de a szobában annál melegebb. Tudom-tudom hol van még a tél, meg a hideg, meg most csak hűvös van, vidéken ilyenkor még a télikabátot sem veszik elő. Hát még Erdélyben! Ottjártamkor majd' megfagytam, az ottani emberek, meg -5 fokban esetleg összehúzzák a kabátot, de inkább azt sem. Sose felejtem el, mikor az egyik reggelre -30 fok volt, s az autó sírt, hogy csak ne indítsuk el. Fázott ő is, én is, de a nagy hideg nem sokat engedett délre sem....

Autó.....hát igen, a Rezsőtől hirtelen búcsút kellett vegyek, mert múlt csütörtökön valaki megszabadított tőle. Nem kérdezte viheti-e, csak vitte. Sötétben, alattomosan, de azt hitte, csak reggel veszem észre....de nem. Még aznap este feltűnt, hogy volt Rezső, nincs Rezső. Megsirattam, s azóta ha egy csak hozzá hasonlót islátok, könny futja el a szememet.

Visszatérve az időjárásra, hideg van kint, s ilyenkor az ember lelkének olyan nagyon jól esik valami meleg, csokis-narancsos édesség. Mivel az unalom majd megöl, kimenni nem tudok, munkát még azóta sem találtam, így nem maradt más, csak a konyha.

Szétnéztem a kamrában, s mindent találtam egy tökéletes csokis kuglófhoz. Soha se értettem mitől kuglóf egy kuglóf, van aki az élesztőre esküszik, más a joghurtot, mint hozzávalót ajánlgatja nagy lelkesen. Nekem a kuglóf a formától lesz az:)

Szóval összeszedtem 20 dkg porcukrot, s 5 dkg margarinnal habosra kevertem. Beleütöttem egy tojást, hozzáadtam egy vaníliáscukrot, majd tovább habosítottam. Majd egy evőkanál jó sötét kakaóport adtam hozzá s felváltva 20 dkg lisztet és 2 dl tejet adogattam hozzá. Beleengedtem egy marék mazsolát és kandírozott naracsot és egy tábla apróra kockázott étcsokoládét is. Majd a végén beleforgattam egy fél sütőport. A formát kivajaztam, liszteztem, a sütőt előmelegítettem 160 fokra, majd megsütöttem kb 40 perc alatt. Ha nagyon munkás hangulatomban leszek, le fogom önteni étcsokival is, mikor tálalom.

Leírni egyszerűbb volt, mint megcsinálni:)

Tavalyelőtt nyáron ettem életemben először malacsültet, a horvát tengerpart egyik eldugott kis városának még eldugottabb éttermében. Beleszerettem az ízébe, a szaftos lével átitatódott krumpliba, a csípős ajvar és a nyers lilahagyma tökéletes kombinációjába. Azóta több-kevesebb sikerel próbálkoztam felidézni azt az ízt, és a saját konyhámban reprodukálni. Tegnap este, előszőr a malacsült-pályafutásom során sikerült. Régebben próbálkoztam elősütni, majd utána grillezni, de nem volt az igazi.

Múlt szombaton beszereztem a tökéletes bőrös combszeletet a Fővámon, hazacipeltem nagybüszkén, majd szárított erőspaprikával, fokhagymával és babérlevéllel jó 4 napra pácba helyeztem a hűtő mélyére tolva.

Tegnap azonban nekiveselkedtem.....előmelegítettem a sütőt, majd jó másfél kiló ella burgonyát elnagyzolva darabokra vágtam (szigorúan hidegvizes mosás után) mellé dobáltam fél kiló szintén úgy-ahogy felkarikázott hagymát, és ráhelyeztem a malacot. Csak úgy, natúr, nyakon öntve a páccal, körverakva a pácból kicsent fokhagymával. Fólia alatt sütöttem 2 órán keresztül kb. 160 fokon, majd a fóliát eltávolítva grillfunkcióra állítottam becses sütőmet és a szeletet minkét oldalán megsütöttem (kb 10-10 perc kellett neki).

Autentikusan, ajvarral, és hagymával ettük vacsorára. Azóta is nyalogatom a szám szélét :)

Vasárnap meglepetés-kirándultam. Nem tudtam hová, miért megyünk, csak azt hogy messzire,és legalább 2 óra lesz az út. Tényleg hosszú volt, de aztán megláttam a meglepetést. Egy pici, zsemle színű golden retrieverekből álló alom előtt kellett eldöntenem, melyiket viszem haza...alig tudtam választani...de aztán megérkezett, a kis kedvenc, Rozi.

Az első kissé álmatlan éjszaka után most Rozi meglepett egy 7 órás alvással:) El sem hittem, hogy fél tizenegytől fél hétig hagyott aludni. Csak egyszer ébredtem fel, hogy nagyon piszkál valamit, de aztán egyenletes szuszogás hallatszott a helye felől, és én is visszaaludtam. reggel azonban -mint egy kisgyerek aki felfedezte, hogy van hangja- vékonyka hangján vakkangatott a nappali felől, míg be nem hívtam a hálóba. Mint egy jólnevelt eb, hagyott még nekem 10 percet hogy felöltözzek, és menjünk mert neki vécéznie kell. 6 hetes, de jelez, mikor kaki van. A pisi még egyelőre a lakásban sikerül, de hát már ez is nagy dolog, hogy nem szarik össze-vissza mindent....

3 dolgot utálok....várni, várni és várni. Mindegy, hogy sorban állok, és úgy várok, vagy éppen valamitcsinálás közben várok valamit, akkor is utálom. Pedig mindig várok valamit...msot éppen azt, hogy valahonnan visszajelezzenek, hogy az ügyvédem felhívjon, mikor legyen a nagy találkozó...vagy éppen a karácsonyt.

Nem tudom más hogyan oldja meg, nekem az agyamra megy. Nem jön egy e-mail sem, a telefonom sem moccan...csönd van és hullaszag. Szeretnék ezen túllendülni, de nem megy.

Úgy érzem megbolondulok......ebben a nagy várakozásban egyre jobban pusztulnak az agysejtjeim..és amint új projektbe kezdek, újabb pályázatot adok be, vagy éppen lekötöm magam és eltielik 3-4 óra, meglepődök, hogy miért nem történt semmi?!

Valamit ki kell találjak, mert utálok várni. Főleg azt, mikor azt mondja valaki, hogy 5 perc múlva visszahív..csak azt felejti el mondani, hányszor 5 perc múlva...főleg ha fontos, akkor bosszantó....

Autó nélkül lehet élni? Kell? Muszáj? Sokan szajkózzák, hogy ne ülj autóba, közlekedj BKV-val, sétálj, vagy éppen biciklizz. Mióta kiköltöztem a központból -tegnap este összeszámoltam- 40 kilométert sétáltam. Mert a BKV büdös, mocskos, és ettől nincs hozzá ingerenciám. Inkább sétálok, d ez roppant fárasztó...még hegyről le, az rendben van, de vissza mindig nagyon elfáradok.

Bicikli, hát igen, legurulnék vele, de vissza? Vannak esetek, mikor nem lehet autó nélkül. Szeretnék környezetet védeni, meg dugóban nem ülni, de gyors, tiszta, oda megy ahová én akarom, és bármit elvisz (természetesen a méretbeli korlátokat leszámítva).

Mikor még a központban laktam, 15 km-re a munkahelyemtől, nem volt kérdés, autó vagy BKV.....kiszámoltam, hogy a BKV bérlettel és a környéki bérlet árát összevetve nem költök annyit benzinre, és a legjobb, hogy napi egy órát spóroltam vele....no ott nem volt kérdés...

Most? Sétálni jó, szép a környék, tiszta a levegő, de messze van. A busz nyáron meleg, télen hideg....

Ötlet?

Első körben sétálok, cca. 5 km-t, hogy megnézzem az ügyvédemet, nem itta-e el a máját az elmúlt 2 napban Pécsett, aztán ha nem, kicsikarok tőle egy keresetlevelet. Ez már óriási pirospötty lenne a hétvége előtt.

Aztán megpróbálom kifizetni a telefonszámlámat, mert rózsaszínék lassan fenékbe billentenek.

A legnagyobb felaladt azonban a rostélyos beszerzése. Nézegettem a malackarajon, de valahogy még mindig roppant bizonytalan vagyok. előfordulhat, hogy a HÚS beszerzése holnap reggeli deadline-t kap.

Gyors zuhany után el kellene végre induljak, de olyan esőre áll az idő, és csak egy hét múlva lesz autóm, a fene egye meg.

Mindig mindenhová mindig mindenféle papír kell. Papír nélkül nincs semmi. Ügyet intézni képtelenség.

Az agyamra megy a sorszámtépés, sorban állás, majd a legvégén mikor kiderül, hogy egy darab papír hiányzik, akkor elküldenek, s legközelebb kezdheted elölről.

Miért nem lehet körültekintőbben tájékoztatni? Nem kellene százszor sorba állni....

Nem tudtam ennek ma milyen címet adni...elugrottam egy fél órára és 4 órás hadművelet lett belőle. Szervezetlenség, fejetlenség, kapkodás.

Első körben a fényezőhöz kellett elugorjaka  világ másik végére, egy gyors ajtópolírra, nagyon kedvesek és aranyosak voltak....bár az odajutásom nem volt éppen egyszerű...gondoltam Moszkva-Erzsébet lesz az átjutás kulcsa, de végül sok sok csűrt-csavart kanyarral csak átjutottam oda, ahová mostanság nem szívesen járok.

Fényező után gondoltam utánajárok a cipőmnek, amit 2 hete adtam le javításra...idő hiányában mentem volna érte múlt pénteken, mire a központi titkárnő közölte, hogy az üzlet bezárt. Gondoltam szombaton magam járok utána, de a felvonulók miatt nem iskerült az üzlet közelébe jussak. Ma gondoltam ugyanezen bolthálózat egyik másiküózletében érdkelődök, akik felvilágosítottak, hogy az az üzlet tényleg bezárt. Csütörtökön reggel bement az üzletvezető és közölte, hogy ennyi...nincs tovább. Az akinek esetleg ott volt bármi cucca, nem foglalkozott semmi, pedig a leadáskor mindenkit meginterjúvolnak a telefonszámáért. Nem hívtak fel, viszont ma egy másik üzletben egy kedves és roppant talpraesett lány kb 10 telefonból kiderítette, hogy Szolnokon van a cipő és ki tudja mikor, de felkerül a Nagybüdösbe. Hurrá....na, ennyit a szervezetlenségről, fejetlenségről és kapkodásról.....

A munkahelyi káosszal kapcsolatban nem tudok mit írni. TB kiskönyvet eltüntették a kiklépő papírt aláírás nélkül vágták hozzám, és 09.03 óta nem vagyok munkaviszonyban. Munkanélkülin sem, szóval a csap nem csöpög :) Meg kellene tanuljak nem bízni az emberekben.

Megint hétfő, megint egy reményekkel teli új hét. Éppen munkakeresésben vagyok, no de nem azért mert a régit unom, alulfizetnek, vagy éppen nem elég viccesek a kollégák...hanem azon nemes okból kifolyólag, hogy a cég, ahol dolgoztam, egyszerűen nem hogy tönkre ment, hanem felszívódott. Komolyan :)

A bajok még március környékén kezdődtek (tudom, vascső amiért mostanig vártam, de)leírom az egészet, hátha érthető lesz...szóval elkezdtek csúszni a fizetésekkel...majd április óta nem kaptam egy fillért sem, pedig dolgoztam...bár csak június 30-ig mert akkor kirakták a céget a bérelt irodából a bérleti díjak meg nem fizetése miatt...mentek a hivatalos levelek (hol tudom felvenni a munkát, mikor fizetik ki az elmaradt béreket) de nem történt semmi. Most, szeptember 5-én tartunk ott, hogy végre kiadják a papírjaimat, hogy el tudjak menni máshová dolgozni...bár fizetést május 10-e óta nem kaptam. 4,5 havi fizetésemmel tartoznak, továbbá a ki nem vett szabadságaim megváltásával, így most bíróságra fogok járni...remélem lesz eredménye.

No de a munkakeresés. Egy hónapja foglalkozom intenzíven a témával, eddig nem nagyon volt ilyen, általában egyik helyről kerültem a másikra, utoljára államvizsga környékén volt egy 3 hónapos munkaszünetem. Kicsit furcsállom, hogy úgy érzem nem vagyok egy elveszett ember, jól beszélek az anyanyelvemen kívül 2 másik nyelven....de semmi. Még csak egy email sem jön, hogy bocs, nem te kellesz. Semmi. Csönd és hullaszag. furcsállom, mert ténlyeg azt hittem gyorsabban megy. Van aki a válsággal magyarázza, másnak más teóriája van miért nem lehet ma egykönnyen elhelyezkedni.

Igyekszem nem saját kudarcként felfogni, mert aki fél éve keres munkát, simán belebolondul....tartalékom volt (már csak volt) de most már lassan csak tartozásaim lesznek. Kölcsönkérni nem szeretek, és így, hogy nem tudom mikor tudom megadni, nem is akarok...de éhen halni sem....mi lenne a megoldás???

....ez a város. Nevezzük nevén a gyereket, Budapest. Ma délelőtt elindultam elintézni egy két dolgomat, de szinte teljesíthetetlen feladatnak tűnt az az apróság, amit mára terveztem. Miután nagy nehezen átvergődtem a Lánchídon, rendőrökkel sikerült összefussak. Szinte senki nem tudta merre kerüljön, de akármerre is forultam, mindehol csak lépésben lehetett haladni.

Mire nagy nehezen bejutottam a belvárosban türelmem fogytán egyre bosszúsabb lettem, mire 50 méterrel az uticélom előtt (a parkolás, magam sem értem, elsőre sikerült) kordon és sok sok csinos kék ruhás fiatal rendőr került elő, akik közölték, hogy nincs tovább. Ekkor ugrott be, hogy ma van a FELVONULÁS. Értem én, hogy mindenkinek joga van megmutatni magát, meg gyülekezni meg vonulgatni, de miért kell ehhez az egész belvárost megbüntetni? Mert ez a lezárás, maga a büntetés. Az esemény az Andrássy úton zajlik, viszont a Király utcától nem lehet az Oktogon felé tovább haladni. Még gyalog sem. Sehogy. Aki ott albérel, és nincs bejelentkezve, ergo nincs lakcímkártáyja ottani címmel, az még haza sem tudott menni......

Nem értem miért csodálkoznak, ha egyesek nem kifejezetten kedvelik a őket. Eddig nekem sem volt semmi bajom, de most elvettek 2 órát az életemből, csak mert ők most megmutatják. Hová tartunk? 50 év múlva a heterók fognak felvonulni? Kordonok közé zárják azt,aki alapvetően normális?

Nem akarok senkit megsérteni, mert mindenkinek a szíve joga eldönteni, hogyan és kivel éli az életét...csak nem értem miért ez a rendezvény, minek a mellkasukat verni.....enélkül az egész nélkül is tudjuk hogy vannak, mert mindig is voltak, és lesznek is más beállítottságú emberek. Miért nem tudunk úgy egymás mellett élni, hogy ne zavarjuk egymást????