Mindennapos

Előttem a laptop, jobbra egy kupac csokis muffin, a kezemnél egy bögre forró almás-naracsos fehér tea, elmélyülten próbálok a feladatomra koncentrálni, de egyre több emlék szakítja félbe a gondolatmenetemet. Inkább leírom őket, mintsem az egész napomat nosztalgiával töltsem. Valamelyik este az autóban elkaptam egy zeneszámot, '95 környékén lehetett nagy divat, a bátyám a nagyfiú én meg a csúf és nyűgös kishúg. Vidéki nyaralóhely, faházzal, nagy kerttel, pingpongasztallal az udvarban. Azt hiszem ez az év volt az utolsók egyike, mikor még púp voltam a nagyfiú hátán. Később, én voltam a csodaszép kishúg, már becézve, oltalmazva, gondosan prezentálva a testvéri viszonyt minden egyes baráti összejövetel alkalmával. Aztán a huszas éveinkbe léptünk, és jött egy lány, aki pont úgy nézett ki mint én, és a barátnő lett. Nem szerette, hogy a szerelme a testvérével beszéli meg a dolgait, egyáltalán hogy jó a viszony, neki se kutyája se macskája, csak egy alkoholista apa, egy heroinos testvér és egy elnyomott nevelőanya amit fel tudott mutatni. Nem szerette a családot, a nagy, hangos összejöveteleket, az öszedugott fejekkel megbeszélt "titkokat". Lassú, de alapos munkával elszakította egymástól a szülőt-gyereket-testvért, majd mint aki jól végezte dolgát eltűnt. Csak a lerombolt kapcsolatok maradtak, a félreértések, a tévképzetek, semmi más, csak a fájó csönd.
Volt egy röpke átmeneti időszak, ami javulást mutatott, de az élet, a folyamatos elégedtlenség és meg nem értettség érzése újabb mély árkokat húzott közénk. Neki én vagyok az érthetetlen nagyvárosi öntudatos nő, ő meg a szegény, elnyomott nagytestvér. Nem tudom mit tehetnék, túl nagy a szakadék, és egyre nagyobb ellenállást érzek az irányából. Utoljára akkor volt nagy és háborítatlan az összhang, mikor ezt a számot hallgatva kártyáztunk az üdülőben.