Mindennapos

Néha jó a csend, mikor selyemlepelként borul rád, ápol és eltakar...mikor simogatja a bőröd, mikor nem teher, hanem maga a vágyott plusz. De ha erőltettett, 'csak azért se' típusú, mintha ólmot öntenének a fejemre. Mikor nem tudok tőle mozdulni, mert korlátoz, mikor már annyit sem vagyok képes kinyögni, hogy cseszd meg. Fojtogat és elkeserít, nem tudok szabadulni, mázsányi ólom köpenyként borít be és sérti fel a bőröm. Egyre mélyebbek a sebek, ha nem vetem le a köpenyt, tudom, elfertőződik a seb, ami oly nehezen gyógyul. Érzem ahogy a meleg vér a felsebzett homlokomról az arcom felé csorog, letörölném, de csak szétkenem. Egyre maszatosabb az arcom, sajog a váll, remeg a láb, a súly egyre nehezebb. Érzem, hogy fáradok.