Mindennapos

Mikor villamoson, vagy buszon ülök, meg szoktam figyelni az emberek arcát, elgondolkozom rajtuk. Sorra veszem az utastársakat, az öreg nénit a ráncos kézfejével és a gyűrött szatyrával, vajon hova megy? Elképzelem, hogy a piacra igyekszik a legolcsóbb húsért és zöldségért, vagy arra gondolok, hogy csokoládé lapul a kopott több tízéves retikülben, amit az unokáknak visz. Lakása a 60-as években épült, tele van régi, öregszagú bútorokkal, a férjéről és családjáról készült megsárgult fotókkal...hogy ne legyen magányos a foteljét egy cicával osztja meg mióta a férje meghalt. Az a fiatal lány a busz elejében a festett fekete hajával és körmeivel szinte húsba maróan szorítja a pasija kezét, ő vajon mire gondol? Honnan jön és hová tart? Nyomasztják vajon az iskolai gondok, vagy az első alkalmon töri a fejét -ami a barátai szerint aktuális lenne, ő azonban nincs még kész erre a lépésre- vagy éppen az ellógott utolsó óra ajándékának örül? Jómódú szülők egyszem elkényeztetett gyereke, akinek a szobafala tele van éppen divatos fiatal fiúegyüttesek posztereivel, asztalán a legújabb számítógép, amin az msn soha nincs kikapcsolva.
Az ötvenes nő mély szarkalábakkal az ablak mellett az ódivatú műszörme kabátjában nagyokat nyel, szemeit néha hosszasan csukva tartja, eszébe jut a férje, és a legutóbbi veszekedésük, látszólag rendben van az élete, de a ráncai elárulják, nincs könnyű sorsa. A munkahelye van a környéken, valahol rákoson egy panelban lakik, cigarettaszagú zsebkendője nem kocadohányosságáról árulkodik, minden este a vacsora után jólesően pöfékelik a férjével a kék szofit, mindketten az ifjúságukon merengve. Türlemetlenül topog a huszas évei közepén járó srác az ajtó előtt, igyekszik, nagyon késésben van, hiába a nagy hideg, a homlokán verejték gördül...vállán a világ sorsa, ha elkésik a ZHról, kidobja a professzor, hogyan mondja el vidéki szüleinek, hogy a tegnap esti buli miatt bukott ki az egyetemről? Vastag vörös sálja hanyagul a kabátjára dobva, kibolyhosodott szövetkabátja látott már szebb napokat is, de már csak egy vizsga, és utána már az államvizsgára lehet készülni. A szemét becsukja, elképzeli hogyan veszi át a diplomáját, szülei büszkén feszítenek egyetlen ünneplőjükben arra gondolva, igen, megérte az áldozat, a fiú diplomás lett.
Elképzelem magam kívülről, hosszú szőke hajam nyomot hagy a fekete kabátomon, napszemüveg takarja a szemem, szám sarkában kis mosoly. Szorongatom a táskámat, lábam nem ér a földre, vajon engem milyennek látnak? Vidámnak? Szomorúnak? Látszik rajtam, hogy fáj a szívem, minden dobbanás mintha egy atombomba robbanna a mellkasomban, feszül a vérem, dagadnak az ereim, lüktet a fejem... Látszik, hogy menekülök, vidéki szülők egyszem kislánya messzire kerülve kivetkőzik önmagából?