Mindennapos

Ezen a héten még nem volt egy értelmes gondolatom se, ezért nem is írok. Nincs ihlet:) Az "alkotói válság" reményeim szerint hamarosan elmúlik. Egyelőre ez a Valentin nap fekete felhőként lebeg fejem felett. Sokszor vártam, nagyon, hogy legyen "ürügy" az ajándékozásra, mert az olyan szép, és kedves gesztus. Most nem tudok mit kezdeni vele. Ez az "ünnep" egyébként is erősen megosztja az embereket. Van aki írtózik tőle, hangoztatja, hogy ez ránk van erőltetve, más meg szinte a megváltást várja ettől a naptól. Úgyis azt hallani mindenhonnan, hogy kivel milyen csoda törtét Valentin nap alkalmából... Velem még soha semmilyen csoda nem történt, bár a kedvesem csokoládéval állított be, és elmondta mennyire szeret. Ez is lehetne csoda, hiszen nagyon sokan egyedül élnek, és várják, kívánják a szerelem "csodáját". Akinek ez már meg van, kevésbé értékeli. Ha már megkaptunk valamit, legyen az kézzel fogható, vagy sem, nem tudunk neki úgy örülni, rácsodálkozni, megbecsülni?! Miért jó elfogadni azt, hogy a szerelem már a hétköznapjaink része, nem is foglalkozunk vele? Nem becsüljük a másik, irányunkba táplált érzéseit, könnyedén a másik lelkébe taposunk, jobb esetben véletlenül, máskor szándékosan, mert tudjuk, szeret, és megbocsát. Mindez szép és jó, mert a megbocsátás képessége az egyik legnagyobb erény, de a tüske sajnos a lelkünkben marad. Azt a tüskét pedig nehéz úgy eltávolítani, hogy ne maradjon nyoma. A seb is nagyon nehezn gyógyul.
A virágot sem elég elültetni, locsolni, gondozni kell, hogy megerősödjön, és nagyra nőjön, teljes pompájában ragyoghasson.