Mindennapos

Sokan tagadják, mégis van ellentét a város-falu (nagy általánosságban főváros és nem főváros) között....édesanyámmal évekig tartott megértetni hogy a 4-6 az tényleg négyeshatos és nem négyes és hatos :)
Bár ennyi lenne a legnagyobb gondunk! Sajnálatomra nem tudom vele megértetni, hogy itt, a nagy büdös faluban nem úgy mennek a dolgok mint vidéken...(ők tényleg nagyon vidéken élnek) itt nem megy minden mint a karikacsapás...sőt, minden nehezebb, bonyolultabb, lassabb..itt nem ismeri mindenki a jegyző Mancikát:)))
Nem érti meg, hogy nincs időm, pénzem, energiám 500 km-t utazgatni...
Rossz volt sírni hallani, hogy nem tud segíteni, de még rosszabb végighallgatni, ahogy érzelmileg zsarol....édesapámnak ma van a születésnapja és megint én vagyok a fekete bárány, hogy nem tudok hazamenni....a kilépő papírjaim még nincsennek meg, majd csak hétfőn lesznek, ma hazamegyek, majd vissza pestre, majd megint vidék, az már 1000 km és két tank benzin.....és persze legalább 8 óra kocsikázás...ennél sokkal egyszerűbb ha hétfőn megyek haza és egyszerre elintézek mindent....
Bonyolult az élet, de legalább még élnek és vannak :)

Egy két dolog történt az elmúlt sok sok hónapban, de most új életre és erőre kapva szeretném magam újra beleásni a blogírásba....

Nem hiszem, hogy maradok a világmegváltásnál. lesz itt minden, ami jó, és szép, és minden más is, ami szúrja a szemem.

Elsőre következzen egyik kedvenc ételem, a pizza, amivel minden barátomat le tudom venni a lábáról:

25 dkg liszt

1/3 kocka élesztő

1 dl langyos víz

1 dl langyos olaj (olíva, vagy étolaj, ízlés szerint keverve)

csipet só

csipet cukor

Bekapcsolom a sütőt, maximum hőfokra tekerem. A langyos vízben feloldom a csipetnyi cukrot, majd elkeverem benne (simára) az élesztőt, mjad ráöntöm a lisztre, és elkezdem összekeverni (én kézzel szoktam) és lassan adom hozzá az olajat. Gumiszerű tésztát gyúrok belőle, majd amíg a rávalókat összevágom, addig hagyom a nyújtódeszkán "pihenni" ( ez esetemben maximum 10 perc), majd kb. fél centi vastagra nyújtom, rá a bazsalikomos paradicsomszósz, és amihez éppen kedvem van. A sajt a tetején szogrúan mozzarella....

A forró sütőben kb.8 perc alatt készre sül.

Gyors, egyszerű, isteni vacsora....

Új nap, de ugyanolyan mint eddig. Munka van, bőven, jutna belőle másnak is. AMi változott, az az idő. Hűvösebb lett, a blézerem újra fel kellett vegyem ma reggel. A lelkemben is hűvösebb van. Tegnap egyik barátnőm rávilágított arra, hogy a másik, kedves barátnpnk mennyire nem jó úton jár. Ő most nehéz helyzetben van, ahonnnan 2 féleképpen lehet kijönni. Vagy totálisan megalázva, vagy emelt fővel. Azt hittem az utóbbit választja majd, de tévednem kellett. Belement egy alantas és megalázó, gyermeteg játékba az élettársával, aki hónapok óta csalja őt, mit sem törődve a 2 éves gyerekkel. Iszonyat módon viselkedik, átment vadparaszt vidéki lustalegénybe...semmibe veszi mindazt amit átéltek eddig, együtt. Nem tudom maggam mit tennék, de értem és érzem amit ő átél...sajnos nekem is van rossz tapasztalatom az internet adta lehetőségek csapdájával...nevezzük nevén a gyerekt, a társ é szexpartner keresőkkel....nem tudom mire jó, bár mindig is volt ilyen, s volt aki élt vele, volt aki nem. Manapság nem az én vagy éppen a barátnőm esete volt a ritka kivétel, sok helyen hallom, hogy milyen sokan vszik igénybe ez a "szolgáltatást". Visszatérve az eredeti témára, kedves barátnőm egyre mélyebbről pislog a fény felé, csak bízhatom benne, hogy meghallja amit mondok neki és nem játszik tovább. Mindenre választ kapott, a döntés megszületettt, miért kínozza hát tovább magát?
A mai kérdés: miért kínozzuk magunkat? Kell a fájdalom ahhoz, hogy úgy érezzük, jó döntést hoztunk? Ha tudjuk, hogy ennél csak jobb lesz, könnyebb meghozni az egyébként nehéz döntést?

Barátosnőméknél még nem áll a bál, de kedves ismerősöm már már kezd nagyon elfáradni. Bajok vannak sok helyen, de egyelőre csakis az övé foglalkoztat...sajnálom, mert hittem, hogy jó lesz nekik együtt, s minden gondot bajt megoldanak. Nem így történt. A férfi kifordult magából,máshogy keresi a gyönyöröket, míg a nő otthon neveli a gyereküket. Szörnyű történet. Nem is tudom én hogy élném meg, tényleg nem tudom. Igyekszem mellette állni, támogatni amiben csak lehet, aztán majd lesz valahogy. Nem tudok mást tenni.
Az egész kapcsán egy mondat villog a fejemben: miért vagyunk hűtlenek? Miért nem elég az aki van mellettünk, miért tezsük üres ígéreteket, ha tudjuk, nem fogjuk őket betartani? Mert ha be akarjuk, megtartjuk. De nem akarjuk, így ez már csak üres ígéret. Az ember nem ösztönlény. Azok az állatok. De az állatvilágban is elég sok példa van arra, hogy 2 állat élete végéeig együtt marad, s ah netalántán egyikük hamarabb pusztul el, az életben maradt egyedül tengeti napjait.

Az emberek miért nem képesek erre....? Aki megcsal, nem gondol bele mekkora fájdalmat okoz ezzel a másiknak?

A teljes történet nyomon követhető a miumiu.blog.hu-n

Néha az emberek roppant furcsán viselkednek....egyszer kenyérre lhet őket kenni aztán meg olyan ellenségesek és arrogánsak lesznek, hogy nem tudod hová tenni. Tegnap este is volt egy ilyen "élményem". Éjszaka kimentem az ex-ért a reptérre....persze a vicces lila társaság gépei rendszerint késnek, ez most sem volt másképp. A tervezett negyed12-es érkezés helyet hajnali hármonegyed1-es érkezés lett....
Miután 2 hét nem találkozás és egy, közben (hála az internetnek) megejtett leánykérés utáni viszontlátás nem éppen volt rózsás. A fáradt és elnyúzott (gondolom a repüléstől, illetve a csúszás miatti várakozástól) önmagát teljesen felhergelő ex nem éppen kedvesen beszélt velem. Nem is értettem. Az rendben van, hoyg nem kell egymás nyakába boruljunk, de az, hogy az addig folyamatosan hajtogatott hiányzol és szeretlek szavak után valaki így viselkedjen....?
Nem ez volt az első alkalom, sőt ha jobban belegondolok, ez már a kapcsolatunk idején is rendszeres volt...de akkor még szerelmes és naív voltam....

Ma délután hazamegyek vidékre...amit várok is, meg nem is (már megint, ez a frucsa, amibvalens érzés), mert ugye régen (Karácsonykor) voltam otthon, aztán meg megint össze lesz zárva a család, ami egy erős forrás az újabb konfliktusoknak. Hülye kérdések jönnek majd és persze erre hülye válaszok. Megsértődés, miegymás.
A szokásos forgatókönyv várható. Hazaérkezünk, mindenki örül, aztán meg beszélgetünk, és megint, majd újra beszélgetünk amiről nekem a hátamon fog futkosni a hideg, majd egy kis balhé, ami jó esetben csak szombat reggel foltytatódik. Kínlódás lesz megint az otthonlét, pedig olyan jó lenne végre nyugodtan a teraszon üldögélni.. :) Problémák vannak, voltak és azt hiszem nem tévedek nagyot, ha azt írom, lesznek is.....és meg kell oldani őket. Van akinek ez magában megy, van aki képes egy dolgoról órákat beszélni...mint ahogy az éppen friss single bátyám is, aki képes ugyanarról a dolgoról órákon, sőt napokon keresztül beszélni...és közben néz rám, hogy "mondjak már valami okosat"....ekkor mindig az jut az eszembe, hogy kinőttem már ebből, a "beszéljünkmegmindentszázszor" dologból, magamban végiggondolom, aztán lépek. Persze, jó, ha van akinek elmondhatod a dolgaidat, problémáidat de nekem ehhez sajnos mostanság végképp nics türelmem

Van az úgy.....hogy semmi se jó. Amikor azt hiszed, minden rendben, sínen vagy, az élet szép, miegymás...na, akkor üt be a krach. Mint ahogy az történt nálam tegnap este. A személy, akiről meg voltam győződve, hogy nem tud újat mondani, meglepetést okozni, rácáfolt eme elméletemre. Volt nagy meglepetés! Csalódás a köbön...egy világ omlott össze bennem, s a remény, hogy ez is úgy ér véget, hogy mindenki megy tovább a maga útján,s ha netalántán összetalálkozunk, egészésges, normális hangnemben tudjuk majd megkérdezni egymástól, hogy mi újság. Nem ez történt. Az általam elképzelt folyamatnak egyik része sem valósult meg. Csak ültem ott, néztem rá, és nem értettem, hogyan jutottunk idáig. Miként történhet meg az, hogy az az ember, aki mellett évekig kitartottál, szeretted, ápoltad, minden reményed benne volt a jövőt illetően, még egyszer, utoljára belédrúg? Hogyan érezhetünk egyik pillanatról gyűlöletet az iránt az ember iránt, akit nem is olyan rég még rajongásig szerettél?
Hányingerem támadt, már saját magatól is. Nem értettem, miért ragaszkodtam hozzá olyan sokáig....miért láttam jobbank (sokkal jobbnak) mint amilyen valójában? Hogy képes még mindig ilyen elviselhetetlen fájdalmat okozni?
Át kellett mindent gondoljak. A korábban jól bevált módszer, miszerint kedvesek és aranyosak maradunk egymással a múltbeli kedvessel, ez esetben szertefoszlik. Nincs tovább....most nem tudom elképzelni, hogy a későbbiekben elmenjünk, megigyunk egy sört, és beszélgessünk az élet nagy dolgairól. Még soha senki nem okozott nekem ekkora csalódást, mint ő. Még soha senki nem alázott meg annyira mint ő. Tegnap végérvényesen lezárult egy fejezet. Átlépem a a múltamat, és élvezem a jövőmet.
Nem értem, sőt, fel nem foghatom, ha egy ember, miután másokon átlépve, őket megszégyenítve egy újabb kapcsolatban újra a hazugság mély vermébe esik, újra és újra, miként várhatja azt, hogy ő egyszer boldog lesz? Hiszen mindenki azt kapja, amit előzetesen adott.....szerették őt, biztos vagyok benne, hogy ennyire senki nem fogja szeretni.....de amit mások elkövetett, vissza fogja kapni. Boldog lehet, ha nem kamatostul....

A mai nap jelmondata, no money, no funny. Szar érzés, azok után, hogy kidolgoztam a belemet. Nem tudom most mi legyen...
Sokan kerülnek/kerültek utcára, eddig szinte biztos voltam benne, hogy ez velem nem történhet meg. Mikor szóba került néhány hete, hogy előfordulhatnak likviditási problémák, bevallom, megijedtem...de aztán úgy éreztem rendben van minden. Ma mégis hideg zuhanyként ért a hír, hogy mégsem, és az van, amiről anno szó volt. Nem tudom, mit tegyek, menjek vagy maradjak...annyi munkám van ebben az egészben:(
Itthon ülök, zenét hallgatok, s következő lépésen gondolkozom. Vannak megoldási lehetőségek, mint például összehúzom magam, bár nagy szívfájdalmamra a nem túl sok-szinte nevetséges összegű- félretett pénzemhez nyúlok, és bízom benne, hogy jobb lesz. Vagy nekiállok másik munkahelyet keresni, ami ebben a "nehéz gazdasági helyzetben" nem túl egyszerű... Sajnos tényleg nem tudom...a szüleim s barátaim úgyse hagynak majd éhen halni,de akkor is, most, ebben a pillanatban haszontalan tagnak érzem magam. Mivel a korábbi megállapodás úgy nézett ki, hogy ha van munka (ami volt) azt kifiztetik, no, most mégsem. Utólag okos az ember, be se kellett volna menjek, szarjak az egészre, de a lelkiismeretem nem hagyta. Vagy az önérzetem? Ki hogy próbál meg az ilyen helyzeteken felülkerekedni?

Mindannyian keressük azt az érzést, ami mosolyt csal az arcunkra, amitől jobban alszunk, nem hízunk el és nem fogyunk csontsovánnyá...azaz a boldogságot. Nevezhetjük lelki békének, belső kiegyensúlyozottságnak is, az érzés ugyanaz. Elégedettség reggel, mikor tükörbe nézünk, miközben végezzük a munkánkat (vagy éppen neveljük a gyereket) mikor barátokkal vagyunk, és ugyanaz az elégedettség,mikor este álomra hajtjuk a fejünket. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha leírom, mindenki ezt keresi, erre vágyik. Én is....
De hol találom? Önmagamban vagy a környezetemben keressem...? A Sex and the city-ben van egy jelenet, ahogy a "férfifaló" Samantha bevallja a fiújának, hogy neki a legfontosabb az önmagával ápolt viszonya....amivel én teljes mértékben egyetértek. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy elhiszik, a társadalom által rákényszerített sémába ha belebújnak, boldogok lesznek. Egy kék cipő, 34-es ruhaméret, adonisz férj, porcelénszépségű kisgyermek, és bolodg lesz. Tévedés. A ránk kényszerített elvárások teljesítése nem egyenlő a boldogsággal.... Az a csodaszép kék cipő csak a bankszámlánkat csapolja meg, de tartós örömérzetet nem fog okozni. Kevesen ismerik ezt fel....

Vannak olyan folyamatok, amely akarva-akaratlanul megtörténik. Gyermekkorban , mikor a kiskamasz próbálgatja szárnyait, feszegeti a határokat,-sokszor a szülei idegein táncolva- annak a folyamatnak a része, amely felnőtt korban is sokszor visszaköszön. Elszakadni valamitől, valakitől, nem könnyű, sőt. A pici gyermek az alvós mackója nélkül éktelen ordításba kezd, hiányérzete van, nem érzi magát biztonságban. A kiskamasz, vagy éppen a nagykamasz ragaszkodik a szüleihez, de egyszerre akar velük és nélkülük élni. Ezek a folyamatok a felnőtté válás során magktól értetődnek. De mi a helyzet az önálló élet során? Szerelmek születnek, szerelmek múlnak el...van ami mélyeb, van ami felszínesebb nyomot hagyva maga után. Mindenki máshogy éli meg. Nehezen fogható fel, hogy az, aki eddig mellettünk volt, "szeretett" az most nincs ott. Nem halt meg (azt sem könnyű felfogni, de egyszerűbb) hanem önként, szabad akaratából elment. Elhagyott. El kell szakadjunk. Ez lehet a megoldás. Egy olyan kapcsolatban, legyen az magánéleti vagy munkahelyi, a részes felek, ha nem tudnak dűlőre juti, sokszor ez tűnik a legjobb megoldásnak. Mert az is, ha a felek nyugodt szívvel elmondhatják, hogy "igen, én mindent megpróbáltam" és mégsem működik. Nem magától nem működik, hanem úgy sem életképes, ha a felek belerokkannak. Ekkor a legjobb megoldás az, ha eltávolodunk egymástól, és megpróbáljuk külső szemlélőként megfejteni mi az ami nem működött, mi lehetett a hiba, és ha vannak még érzelmek, újra megpróbálni, vagy ha érzelmek nincsennek, akkor az új kapcsolatban az előző hibákból tanulni. Könnyű ezt leírni, nekem sem megy, de legalább sejtem, hogyan is kellene csinálni :)

Ezen a héten még nem volt egy értelmes gondolatom se, ezért nem is írok. Nincs ihlet:) Az "alkotói válság" reményeim szerint hamarosan elmúlik. Egyelőre ez a Valentin nap fekete felhőként lebeg fejem felett. Sokszor vártam, nagyon, hogy legyen "ürügy" az ajándékozásra, mert az olyan szép, és kedves gesztus. Most nem tudok mit kezdeni vele. Ez az "ünnep" egyébként is erősen megosztja az embereket. Van aki írtózik tőle, hangoztatja, hogy ez ránk van erőltetve, más meg szinte a megváltást várja ettől a naptól. Úgyis azt hallani mindenhonnan, hogy kivel milyen csoda törtét Valentin nap alkalmából... Velem még soha semmilyen csoda nem történt, bár a kedvesem csokoládéval állított be, és elmondta mennyire szeret. Ez is lehetne csoda, hiszen nagyon sokan egyedül élnek, és várják, kívánják a szerelem "csodáját". Akinek ez már meg van, kevésbé értékeli. Ha már megkaptunk valamit, legyen az kézzel fogható, vagy sem, nem tudunk neki úgy örülni, rácsodálkozni, megbecsülni?! Miért jó elfogadni azt, hogy a szerelem már a hétköznapjaink része, nem is foglalkozunk vele? Nem becsüljük a másik, irányunkba táplált érzéseit, könnyedén a másik lelkébe taposunk, jobb esetben véletlenül, máskor szándékosan, mert tudjuk, szeret, és megbocsát. Mindez szép és jó, mert a megbocsátás képessége az egyik legnagyobb erény, de a tüske sajnos a lelkünkben marad. Azt a tüskét pedig nehéz úgy eltávolítani, hogy ne maradjon nyoma. A seb is nagyon nehezn gyógyul.
A virágot sem elég elültetni, locsolni, gondozni kell, hogy megerősödjön, és nagyra nőjön, teljes pompájában ragyoghasson.

A napokban megingott a lábam alatt a talaj. Talán elmúlik hamarosan, belátható időn belül, talán nem. Szabad vagyok, mert van választási lehetőségem. Maradhatok ezen az ingoványos talajon, de tovább is mehetek, megkeresni azt a területet, ahol biztosabban állhatok a lábaimon. Napjainkban nagyon sokan bizonytalanságban élnek. Hiába mondják az okosok, hogy ez elmúlik, kevesen hisznek nekik. Senki nem tudja mi várható, és azt sem, hogy a változás mikor következhet be. Javulást vár mindenki, magyarázatot az adott szituációra, és ha már megvan a magyarázat, akkor egy megoldási lehetőséget. Számokkal dobálóznak, a karjaikat tárják széjjel, de segíteni senki nem tud, vagy nem akar. A szociális érzékenységnek nem ez a rohamosan fejlődő kapitalista világ a melegágya. Nem divat a segítség, főleg nem a szívből jövő, igazi segítő szándék. Sokan vannak az utcán, s ebben a "nehéz gazdasági helyzetben" még többen fognak lecsúszni a társadalmi ranglétrán. Miért nem segítünk? Miért nem segítenek azok, akik megtehetik? Hová lett az emberekből a jó szándék? Kifogásokat könnyű találni annak, aki kifogásokat keres. Csak egyszer próbálja ki, milyen érzés a másik szemében a hálát meglátni. Sokan erre sem kíváncsiak.

Mindenki rajong valamiért, illetve valakiért. Rajongásunk tárgya bármi lehet, természetesen függ az egyéntől. Én sok mindenért rajongok, képtelen vagyok leragadni egy-egy dolognál. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy telhetetlen vagyok. Telhetetlen mert nem tudom egyvalakire illetve egyvalamire korlátozni a rajongásomat. Nálam ez abban nyílvánul meg, hogy szeretettel beszélek számomra oly kedves tárgyakhoz, igyekszem a nekem fontos emberek kedvében járni.
Vannak emberek akik nem hétköznapi módon fejezik ki rajongásukat. Az autójuknak nevet adnak, felköszöntik névnapján, becézgetik, simogatják, mintha élő személy lenne. Amennyiben imádatuk tárgya egy sztár -legyen például énekes-, megveszik minden művét legyen az kritikán aluli vagy csapnivaló minőségű.....elmennek minden koncertjére, megvesznek minden, hozzá kapcsolható dolgot, időt és pénzt nem sajnálva. Ez teljesen elfogadott formája érzéseink kimutatásának, mindaddig, míg az imádott, vagy körülrajongott személy ezt nem érzi tehernek. A naponta több száz sms, telefonhívás az éjszaka közepén nem éppen a legkellemesebb élmények közé tartozik.
Ha szerelmünk a rajongásunk tárgya, oda kell figyelni, hogy ne fojtsuk meg szeretetünkkel. Volt egy amerikai film, amelyben (szándékosan nem írom le a címét) egy férfi segít más férfiaknak a szerelmük megszerzésében...ennek a filmnek az elején van, hogy maga a narrátor, illetve a főszereplő is elkövette azt a hibát, hogy érzéseivel megfojtotta a lányt. Magunk is könnyen ebbe a hibába eshetünk, ha újra és újra elmondjuk mennyire fontos és mennyire szeretjük a másikat, minden tettünk s szavunk arról szól, hogy ő a kezdet és a vég. Persze ezt naponta millió alkalommal mondjuk, és megsértődünk, ha nem kapunk viszonzást. Mindezek természetes velejárója személyiségünk teljes homályba veszése, önmagunk tiszteletének a béka alá süllyedése. Nem érezzük áldozatnak önmagunk megalázását....s ahogy a körülöttem lévő világban tapasztalom, ez nem ritka. A nők körében találhatunk eme viselkedésre ékes példákat. Ezek után csodálkoznak miért nem kellenek senkinek. Tetteikkel teszik tönkre azt a folyamatot, melyben a "társ" önmaga fedezhetné fel a másik értékeit.
Miért tesszük mi nők, ezt? A bizonyítási kényszer, hogy nálunk jobat nem talál? Az önbizalom hiánya?

Valamikor, valahol,megragadta figyelmemet az, hogy magányosak a nők. De miért csak a nők? Ezzel nem értek egyet, szerintem a férfiak ugyanolyan arányban magányosak, mint mi, nők, csak egészen máshogy élik meg. A nő, ha már egyedül kell lennie, sokszor magányosnak érzi magát. Én is sokszor vagyok egyedül,-a párom más városban él- de ha úgy is érzem magányos vagyok, igazság szerint mégsem vagyok az. Önmagamhoz képes nem. Van aki a magányt -legyen az férfi vagy nő- az egyedülléthez, az unalomhoz társítja. Mi is a magány? Mikor nincs akivel megosszuk örömünket, bánatunkat? Vagy amikor egyedül vagyunk? Miért akkor tör ránk a magány érzése, ha egyedül vagyunk és nem tudnk magunkkal mit kezdeni? Az unalom egyenlő a magánnyal?
Míg a férfiak könnyebben kimozdulnak, legyen szó sportról, vagy egyéb más szórakozási, kikapcsolódási lehetőségről addig a nők inkább sajnáltatlják magukat és arra hivatkoznak, hogy nincs ott az akivel mennének. Személyekhez kötik az élményeket, attól tartanak, hogy a "társ" megsértődik, megbántva érzi majd magát ha a nő nélküle ment el valahová, nézett meg valamit. Ez idő alatt a férfi vígan horgászik a barátaival, míg a nő otthon töpreng és aggódik, hogy menjen-e vagy ne menjen valahová. Majd végül a hosszas belső vívódás után úgy dönt otthon marad, s másnap panaszkodik, hoyg magányosan telt az estéje. 
Miért vagyunk társaságfüggők, és miért félünk az egyedülléttől, vagy éppen a magánytól? Félünk a saját gondolatainktól?

Néha eszembe jutnak "világmegváltó" témák; ez történt valamelyik nap is. Vajon a féltékenység csakis a saját önbizalmunkra vezethető vissza? Befolyásolja kapcsolatunkat az általunk befogadott ingerek? Egy-egy elolvasott újságcikk, fórum, néha undok és tapintatlan hozzászólás után vajon jogosan érezzük azt hogy, aggódnunk kell, mert ez velünk is megtörténhet? Mások oldalakat írnak tele azzal az érzéssel, hogy milyen ha megcsalnak, és nem tartja őket vissza semmi attól, hogy elhitessék, ez velünk is megeshet. Az sugallják, légy résen, figyeld a telefonját az emiljeit, a szokásait... A fülünkbe ültetett bogár kényszerít minket arra, hogy önmagunkból teljesen kifordulva zöld szemű házisárkányok legyünk, keressünk, kutassunk míg nem találunk "valamit"? Amint megvan a keresett bizonyíték, ami valószinűleg lefagyott és korlátolt elménk szüleménye, diadalittasan rohanjunk a párunkhoz, hogy : "igen, én tudtam!!!" Ő, pedig néz Rád értetlenül,s a sokadik ilyen jelenet után lehet, hogy valóban mások után néz....

Bizosak lehetünk a kapcsolatunkban? Vagy elsősorban magunkban kell biztosnak lennünk? Ha mindkettő kérdésre igen a válasz, miért gyanakodunk, már ha gyanakodunk egyátalán?